Írások Írták
Hajdú Farkas-Zoltán: Amikor csak a madár jár (Korunk 1997 December)
Hajdú Farkas-Zoltán:
Amikor csak a madár jár
(Korunk 1997 December)
Csaba Ivánnak
A dolgoknak ereje van és hatalma: parancsolnak neked, de hallgatnak is rád.

Az éjszakát nyugodtan alszom végig. Álmai feloldják egyéni öntudata határait, nárcisztikus átélésűkben énje a természet, az időjárás és a felhők, az állatok és növények titokzatos üzeneteinek címzettje. S az üzenetek létének titkaira válaszolnak. Csak hajnaltájt ébredek meg, a koránkelő madarak énekére. Mindig csodálkozom ezeken a csöppnyi teremtéseken: - Úgy látszik nem félnek a hajnaltól - állapítom meg ilyenkor nem tölti be szívecskéiket a szorongás és bizonytalanság. Átvirrasztott éjszakáim után mindig a hajnal erősít meg kétségeimben. Idegfeszültségemet végsőkig fokozza a görcsbeszoruló, tejfehér készenlét. Énje legcsodálatosabb adottsága: megélhető világdarabja összes elemét képes szellemmel felruházni, hogy mindent a maga emberi formájában élhessen át, és fordítva: minden dologgal képes azonosulni, beleképzeli magát a tárgyakba, növényekbe és állatokba, belső rokonságra lép a világ összes részecskéjével, belep a világ alkatrészeinek közösségébe.. A hajnal nem kedves nekem. A világosodó égalja, s azok a világotmegváltó csipogósok magányomra figyelmeztetnek. - Természetességükben szigorú, s megbocsátani képtelen lényecskék -állapítom meg ilyenkor, s megpróbálok visszaaludni. Sokszor arra gondolok, hogy jó lenne egy ósdi háziszellem, ki éjjel jókedvűen a fejem felett röpdösne, s hajnaltájt, ki-ki nyugovóra térve, testvérekként búcsúzhatnánk egymástól. (Az itt-ott feketén megvillanó kenderlepedő redőnyeinek suhogása otthonossággal töltené be a szobát. S persze egy szellem törékeny biztonsága, is többet érne a világosság kételyeinél.) Képei a szubjektum és objektum, a külső és a belső, az önismeret és világtudás együvé tartozásának lényegi közösségének érzetét ábrázolják, mert jelképrendszerük az evolúció, a természet erőivel együttműködő emlékezetéből fejlődött ki: egy darabocska bensőséges külvilágot ábrázolnak. - Az egyedüllét megöregít állapítom meg a reggeli borotválkozás közben - s hangom olyan vészjóslóan visszhangzik a fürdőszoba törött csempéin, hogy még ennek a, különben kedves foglalatosságnak a varázsát is elfújja. Tudatalattijának legmélyebb bugyraiban szellemének az összes dolgokkal való eredeti egysége, és együvétartozásának érzése lakozik. A végén aztán jól összefaricskálom magam, s a sebtében arcomra ragasztott vécépapír foszlányoktól olyan tollas leszek mint egy néma hajnali madár. Magamravigyorgok, de a tükörbeli idegen arc oly elhagyatott, hogy jobbnak látom inkább teám után nézni. Rádiót nincs kedvem hallgatni, a madarak csivitelése mellett döntök: hadd énekeljék együgyű örömüket, s fütyöljék világgá, hogy újra elkezdődhetik a nap.

Az éjszakát nyugodtan alussza végig. Álmaim feloldják egyéni öntudatom határait, nárcisztikus átélésükben énem a természet, az időjárás és a felhők, az állatok és növények titokzatos üzeneteinek címzettje. S az üzenetek létem titkaira válaszolnak. Csak hajnaltájt ébred meg, a koránkelő madarak énekére. Mindig csodálkozik ezeken a csöppnyi teremtéseken: - Úgy látszik nem félnek a hajnaltól - állapítja meg ilyenkor- nem tölti be szívecskéiket a szorongás és bizonytalanság. Átvirrasztott éjszakái után mindig a hajnal erősíti meg kétségeiben. Idegfeszültségét végsőkig fokozza a görcsbeszoruló, tejfehér készenlét. Énem legcsodálatosabb adottsága: megélhető világdarabom összes elemét képes vagyok szellemmel felruházni, hogy mindent a maga emberi formájában élhessek át, és fordítva: minden dologgal képes vagyok azonosulni, beleképzelem magamat a tárgyakba, növényekbe és állatokba, belső rokonságra lépek a világ összes részecskéjével belépek a világ alkotórészeinek közösségébe. . A hajnal nem kedves neki. A világosodó égalja s azok a világotmegváltó csipogások magányára figyelmeztetik. - Természetességükben szigorú, s megbocsájtani képtelen lényecskék - állapítja meg ilyenkor, s megpróbál visszaaludni. Sokszor arra gondol, hogy jó lenne egy ósdi házeszellem, ki éjjel jókedvűen a fele felett röpdösne, s hajnaltájt, ki-ki nyugovóra térve, testvérekként búcsúzhatnának egymástól. (Az itt-ott fehéren megvillanó kenderlepedő redőnyeinek suhogása otthonossággal töltené be a szobát. S persze egy szellem törékeny biztonsága is többet érne a világosság kételyeinél.) Képeim a szubjektum és objektum, a külső és a belső az önismeret és világtudás együvé tartozásának, lényegi közösségének érzetét ábrázolják, mert jelképrendszerük az evolúció, a természet erőivel együttműködő emlékezetéből fejlődött ki egy darabocska bensőséges külvilágot ábrázolnak - Az egyedüllét megöregít - állapítja meg reggel, borotválkozás közben, s hangja olyan vészjóslóan visszhangzik a fürdőszoba törött csempéin, , hogy még ennek a, különben kedves foglalatosságnak a varázsát is elfújja. Tudatalattim legmélyebb bugyraiban szellemem az összes dolgokkal való eredeti egysége és együvétartozásának érzése lakozik. A végén aztán jól összefaricskálja magát, s a sebtében arcára ragasztott vécépapír foszlányoktól olyan tollas lesz mint egy néma hajnali madár. Magáravigyorog, de a tükörbeli idegen arc oly elhagyatott, hogy jobbnak látja inkább teája után nézni. Rádiót nincs kedve hallgatni, inkább a madarak csivitelése mellett dönt: hadd énekeljék együgyű örömüket, s fütyöljék világgá, hogy újra elkezdődhetik a nap.


Ezeréves: magányunkat csak világdarabkáink folyamatos újrarendezése (művészet?) orvosolja. (Hisz tudod az énekes-látó-istenorfeusz dala még a köveket és a halakat is elvarázsolta.) Ha jól odafigyelünk, érteni kezdjük a tárgyak, nyelvét, s követni fogjuk tanításaikat. Fölfedezzük a pszichénk és a kozmosz közötti abszulút harmóniát. megtudjuk hogy a lélek a világmindenség tökéletes mása, mert belső harmóniája a kozmosz törvényeit követi: a természet jelenségei szellemi életünkre vonatkozó üzeneteket tartalmaznak, álmainkban pedig felsejlenek az eljövendő természeti jelenségek. Már nem vagy egyedül...